hirdetés
hirdetés
RIPOSZT

Hidegen fújnak a szelek Székelyföld felett

Ránk jár a rúd mostanság – mondja nekem az amúgy halk szavú, székely falucskában élő értelmiségi barátom. Csodálkoztam is, hiszen ő a regénybeli falusi értelmiség megjelenítője, soha nem panaszkodik, annál többet dolgozik, így aztán rákérdeztem, persze nem mintha nem tudnám, hogy mire gondol, de azért… A domboldalban meghúzódó kis falusi házaink konyhájában mindig súlya volt az asztalra könyöklő szavaknak, nem illik elmenni mellettük némán.

hirdetés
hirdetés

„Csemerkednek ezek, megint csemerkednek velünk”

– állapítjuk meg sommásan.

A választási kampány is beindult, és mintha az amúgy nem kis népszerűséggel bíró dénéá (DNA – a romániai Korrupcióellenes Ügyészség rövidített neve) is beszállt volna a romániai kampányokban állandóan jelen lévő magyarellenes kártya kijátszásába. Kolozsvár magyar alpolgármesterét, Horváth Annát hatósági felügyelet alá helyezte az ügyészség, mivel – a gyanú és a vád szerint – elfogadott húsz fesztiváljegyet, amit nem lett volna szabad megtennie. Hiába, változnak az idők: húsz éve még Erdélyt loptuk, ma már csak a fesztiválokat.

Marosvásárhelyen mintha visszaforgatnák az idő kerekét, újra román–magyar szembenállás alakul ki, a tét ismét csak egy iskola. Nem tanultuk volna meg a leckét 1990-ben, hogy minden etnikai konfliktus mögött politikai nyereségvágy és a Szeku áll? Mi igen, de azért az érdek örök, és a magyar kártyán is lehet még nyerni. Nos, az épphogy beindult Római Katolikus Teológiai Líceumot szintén ellehetetlenítette a dénéá, az igazgatót, Tamási Zsoltot őrizetbe vették. A vád: az iskola alapítása nem felelt meg a törvényeknek. Eléggé elé, ahogy mondják Székelyföldön, különösképp azért is, mert nagyon úgy néz ki, a marosvásárhelyi RMDSZ-frakció is mulasztott az ügyben, ugyanakkor ez még nem elegendő ok  ahhoz, hogy egy iskolát, a gyerekeket és a szülőket tönkretegyék. Azaz nem elég ok máshol, akárhol, csak nem nálunk. Nálunk elég, sőt…

És persze az elvándorlás.

Örök téma ez mifelénk, legkevesebb harminc éve vagyok szemtanúja annak, ahogy mennek és mennek, ki így, ki úgy, s mégis még mindig vagyunk, bár megroppant ugye karunk ereje, de nem nyugszunk bele – csapunk a sokat látott konyhaasztalra. Meg is állapítjuk, amíg úgy végződnek eszmecseréink, hogy az asztal lapja bánja, addig baj nincs, csak probléma, de azokat megoldjuk.

A felhős évszakokat, a rendszeres frontátvonulásokat megszoktuk, hozzáidomultunk, mint kalap a bojtár fejéhez. Tudjuk, olyan lett vidékünk, mint egy pályaudvar, átutaznak itt tatárok, törökök, de mi voltunk, vagyunk, ebből kifolyólag logikusan következik, hogy lennünk is kell. Mert élnünk és halnunk kell itt – tromfol Lőrinc bácsi.

Amit nehéz megszokni, és nem is lehet, az a ború, ami Magyarország felől jön. Mintha ott is túl jók lennénk bűnbaknak, újabban egyre többször találnak meg minket túlérzékenységben szenvedő haramialelkek, akik eddig azt sem tudták, hogy mi is a bolygón vagyunk – arról már nem is beszélve, hogy a magyar nemzet részének sem tekintettek minket.

Mostanság viszont népszerűek

lettünk köreikben, lehet ütni a székelyt, gondolják egyes szerkesztőségekben, ahol a józan paraszti ész nyaralni ment, úgyis messze van, nem ér el ide a keze. Ami késik, nem múlik – legyint Lőrinc bácsi, és ebben a legyintésben benne van az isteni igazságszolgáltatásban és a pofon elcsattanásának eljövetelében való legmélyebb hit.

Kommandón, ebben a kis háromszéki faluban,

amelyik amúgy Erdély legmagasabban fekvő lakott települése, a levegőt szabályosan harapni lehet, a medve pedig háziállatnak számít a tehén s a kutya mellett, nos, itt, Kommandón tartották meg idén is, ahogy tavaly, tavalyelőtt s még azelőtt is a falunapokat, ahol mindenféle mulatságos programokkal szórakoztatják a nagyérdeműt, de főleg önmagukat a derék kommandóiak. A vicces műsor része volt a migránsok bejövetele Kommandóra, majd azok továbbküldése a nagymamához, Merkelhez a gőzmozdony által vontatott vagonokban. A fülledt belpesti szerkesztőség egynémelyike azonban a humorban tumort látott, és nyomban nekiállt műteni, az egekig rikácsolva, hogy miféle ez az aféle humor, ami itt zajlik, ami tulajdonképp ott van, nem is itt. Hogy is tudjuk megmagyarázni nekik, hogy mi, székelyek a humor terén nem ismerünk tréfát? – kérdem Lőrinc bátyám, aki szintén mély töprengésbe kezd. Aki a viccet nem érti, azon már a pálinka sem segít – állapodunk meg végre valami alapigazságban, mert menni kell, estébe hajlott az idő.

A portáját elhagyva igyekszem visszafelé a sáros úton a buszmegállóhoz. Havazni készül, a fellegek kissé szürkévé varázsolták a szemközit domboldalon fekvő Pekry-kastélyt, így még erdélyiesebb a kép, mint amúgy, minden olyan, mint volt mindig is, és ez most örömmel tölt el. Ami nem változik, az jó, ezért nem változik – fogalmazok meg magamban egy egyszerűsített székely filozófiai alapigazságot.

A buszon hazafelé jut eszembe,

hogy bizony, az 1990-es marosvásárhelyi véres és halálos áldozatokkal járó etnikai összecsapás utáni első szilveszterkor már viccet gyártottunk az eseményből. „Akarja ön színesben látni a világot? Látogassa meg a Hodák kolor filmstúdiót.” (Hodákról, erről a Maros völgyében, a Görgényi-havasokban található román hegyi településről jöttek be a felfegyverzett falusi románok 1990 tavaszán Marosvásárhelyre magyart verni. A Kodak filmek pedig csak akkoriban kezdtek elterjedni, a kommunista Romániában nem volt könnyen elérhető, így aztán nagy népszerűségnek örvendtek, a fényképészek cégtábláin sorban jelentek meg a „Kodak color studio” feliratok, a minőségre utalva ezzel.)

A világfájdalmat Soros-ösztöndíjakból mesterien megélő és megíró firkászok kérdését szinte hallom lelki füleimmel: „Neked nem fáj az, amikor…”, és ilyenkor rendszerint valami nagyon nagy borzalom leírása következik, amire persze csak az egy elfogadható válasz létezik, hogy fáj, nagyon fáj stb.

Maradok egyszeri és egyszerű székelyként annál, amit a viccbeli bácsika is felelt arra a kérdésre, hogy nem fáj-e neki, hogy a medve a fél arcát letépte: „Csak ha nevetek.”

Én is így nevetek. Van remény, hogy ami jó, az nem változik: idén is lesz karácsony.

Eredetileg megjelent a Magyar Idők 2016. december 24. számában.

Felcser V. Örs

hirdetés
hirdetés

(Nethuszár)

hirdetés
hirdetés

ZSIDÓ ERDÉLY

hirdetés
hirdetés

CIGÁNY ERDÉLY

hirdetés
hirdetés

ÖRMÉNY ERDÉLY

hirdetés
hirdetés