hirdetés
hirdetés
RIPOSZT

A nap, amikor a magyar baloldal versenybe szállt az úzvögyi temetőtolvajokkal, és majdnem nyert

A kevésbé figyelmes erdélyi olvasó is értesülhetett arról az Anyaországunkban dívó pótcselekvő partizánok újabb agyf@szságáról , akik egy alapvetően kegyeleti esemény elleni tiltakozásra gyűltek össze, majd, ha már együtt voltak, s nem szerteszét, így erősnek is hitték magukat, a videofelvételek szerint húszan rontottak rá egy, ismétlem EGY emberkére, aki épp az ellenkező irányba tartott, mint ők. Bravó, a dák farkasok like this!

hirdetés
hirdetés

Budapesten minden február kicsit olyan, mint nálunk a március – ahogy a románok mondják: itt a tavasz, nyílnak a magyarok. Ugye van március 15., aztán a fekete márciusra való megemlékezések, de tizedikén még egy autonómiamenettel is borzoljuk a kedves velünk együttlakó nemzetiség idegeit. Valahogy hasonlóan zajlik ez minden magyarok fővárosában, ahol megjön a február, és kinyílnak a hős partizánok, elmennek fasisztákra vadászni, a hatóságok pedig gőzerővel igyekeznek betiltani, meggátolni a Kitörés című eseményre való bármilyen megemlékezést.

Óhatatlanul is az úzvölgyi temetőrablók jutnak eszembe – ahogy ott a katonai temetőt vindikálták magukénak olyan halottak alapján, akik sosem nyugodtak ebben a sírkertben, úgy Budapesten lassan odajutnak, hogy az egyetlen éjszaka alatt lemészárolt közel húszezer katona nem is halt meg. Ha pedig igen, akkor megérdemelték, vagy valami hasonló, de a lényege a gerillaüzenetnek, hogy senki ne emlékezzen rájuk – ezt hívják tömeges agymosásnak, amikor a sikeres tiltások után húsz évvel, már senki sem tudja, hogy mi történt, történt-e egyáltalán valami.

Így járt a kitörés eseménye is: a kommunista diktatúrában ugye magától értetődő, hogy nem volt ajánlatos emlékezni a náci katonákra, de Magyarország ezt a kérdést (sem) tudta helyrerakni 1990 után, hiába a szabadság, mert a kommunista diktatúra által tűrt és támogatott éttermiségi hadosztály, érdekeit idejében felismerve, belakta a közbeszéd összes terét, kilökve onnan bármit és mindent, ami nem az ő apanázsukat biztosító pártok győzelmét segítette – nota bene: ami a szovjet megszállás>magyar kommunisták>’56>felelősségrevonás tengelyen eredményes is lehetett volna.

S mivel a kitörésről a nagyközönségnek majdnem senki sem beszélt 1990 után, aki igen, az is jobbára politikai megfontolásból, az történt, ami ilyenkor történni szokott: a nép egyszerű fiai megteremtették a narratívát, amelyhez  később már rendezvények is társultak. Másképp szólva, túl sok halott hevert a Széna téren 1945 februárjának közepén ahhoz, hogy csak simán elfeledjék, kézlegyintéssel túllépjenek rajta.

Nem tudom, hogy hősöknek tekinthetők-e a kitörő magyar és német katonák – szerintem igen –, de az tény, hogy az égadta világon senkinek sincs joga arra, hogy kegyeleti eseményeket betámadjon. Nem, a Németországból importált antifáknak sincs – amúgy meg van valami vicces abban, hogy ’44-ben a nyilasok örültek a német segítségnek, ma meg a baloldal, a kígyó végül is mindig a farkába harap.

Azt viszont leszögezhetjük: amikor 2020-ban még mindig ott tartunk, hogy történelmünk egy tragikus fejezetéről nem tudunk elfogultság nélkül beszélni, amikor politikai ízlés alapján támadunk kegyeleti eseményeket, és az azon részt vevőket, akkor bátran kijelenthetjük: a magyar baloldali és liberális értelmiség többsége semmit sem értett meg a véres 20. századból, főleg azt nem, hogy a tiltás, támadás csak ellenreakciót szül, amely a logika szükségszerűségénél fogva szintén agresszív és részrehajló lesz, így aztán az érvekre és ismeretekre alapozó narratíva-verseny helyett jöhetnek a jelzős szószerkezetek, amelyeket hűségesen vágnak egymás fejéhez a különböző szekértáborok, miközben meggyőződésük, hogy most valójában politizálnak: „megmentik a nemzetet”, vagy „megvédik a magyarokat a diktatúrától”.

Magyarországon 2020-ban nincs diktatúra, viszont Magyarországon 2020-ban a baloldali politika és a hozzá kapcsolható underground világ még mindig a CCCP korszak lázálmában él, amikor mindenkinek és bárkinek megmondhatták, hogy merre van az arra, és annak úgy is kellett lennie, különben jött az ÁVÓ, és leverték a vesédet.

Magyarországon 2020-ban nincs náciveszély, viszont van egy kollektív tudat, amelyben a szovjet katona, és a szovjet megszállás nem szerepel a dicsőséges fejezetek között, és ez a kollektív tudat magárahagyatottsága miatt szeret a második világháborús német nosztalgiába menekülni – a kicsapódása ennek a szélsőjobbos fiatal, az okok érthetőek, ha a következményt nem is akarjuk elfogadni.

Az ok-okozati függvényen felvázolható döntések, attitűdök és replikák halmazaiból aztán sosem válik ki a történelmi igazság, viszont konzerválja a háborús idegállapotot – “ezek ugyanazt akarják, mint a Tanácsköztársaság kivégző osztaga”, sejlik fel a rémkép a kollektívben, és nem is biztos, hogy messze állnak az igazságtól, lásd Budapest főpolgijának az agresszív antifákhoz intézett dicsérő szavait.

A náci múltat magunk mögött hagytuk, a kommunista diktatúra öröksége azonban velünk van – és politikai támogatást tudhat maga mögött.

Ez a szomorú tanulsága mindannak, ami a budapesti Városmajorban történt.

Ghonzó

hirdetés
hirdetés

(Nethuszár)

hirdetés
hirdetés

ZSIDÓ ERDÉLY

hirdetés
hirdetés

CIGÁNY ERDÉLY

hirdetés
hirdetés

ÖRMÉNY ERDÉLY

hirdetés
hirdetés